
Hajnal van. Felkelek, hogy ablakot nyissak, és egyszerre beárad a hűvös, friss levegő a házba. Úgy érzem, végre élek. Magamhoz térek a tegnapról itt maradt, éjjeli kánikulai forróság után. A hűvösben újra tudok gondolkodni, megnyugtat a kissé borzongató levegő.
A felfrissülésen gondolkodom. Azon, mitől tud a lelkünk újra élettel telítődni, megkönnyebbülni. Eszembe jut néhány kliensem arca, akik megterhelve érkeznek a beszélgetésünkre. Sokan először feszengenek, nem is tudják, hogy mondják el azt, ami igazán bántja, terheli őket. Mindig nagy pillanat, amikor felszínre tör, megfogalmazódik az, ami igazán fáj, ahol szúr vagy tör az élet.
Hálát és örömöt érzek, amikor úgy megy el valaki tőlem egy lelkigondozói beszélgetésről, hogy kiszellőzött a lelke. Az én dolgom a kísérés: hogy ott legyek, jelen legyek. Meghallgassak, de ne ítéljek. Figyeljek, és ne okoskodva tanácsoljak. Elviseljem a másik érzéseinek súlyát, és ne bagatellizáljam a gondjait.
Friss, hűs levegő. Van, hogy csak ennyit kíván a lelkünk. Hogy valaki vevő legyen ránk. Valakinek feltárhassuk, kiadhassuk magunkat, megszellőztetve a lelkünket.
Igen, erre sokszor ott a család, vagy egy igaz barát. De lehet, hogy még sincs ott. Vagy nem őket akarod terhelni a gondjaiddal.
Meghallgatlak! Nyiss ablakot! Keress bátran!